Van, amit szülőként már százszor elmondtunk.
„Kezdd el időben.”
„Ne hagyd estére.”
„Ha most megcsinálod, utána nyugodtan játszhatsz.”
A gyerek pedig sokszor pontosan tudja, hogy igazunk van.
Mégis ugyanaz történik.
Hazaér az iskolából. Pihen egy kicsit. Még megnéz valamit. Aztán még valamit. Közben telik az idő.
Anya egyszer szól, aztán még egyszer. Este pedig megint mindenki feszülten áll a félkész lecke fölött.
És újra elhangzik:
„Pedig tudod, hogy sokkal jobb lenne, ha hamarabb elkezdenéd.”
Tudja.
Csak attól, hogy valaki tudja, mit kellene másképp csinálnia, még nem biztos, hogy azt is tudja, hogyan tud változtatni rajta.
Talán éppen itt kezdődik egy coachingbeszélgetés.
Ugyanaz a probléma – egészen más nézőpontból
Vegyük azt a gyereket, aki rendszeresen estére hagyja a tanulást.
Mondhatnánk neki, hogy legyen szorgalmasabb, ossza be jobban az idejét, tegye félre a telefonját. Ezek akár jó tanácsok is lehetnek.
Egy coachingbeszélgetésben azonban nem a kész tanáccsal kezdünk. Hanem abban segítünk neki, hogy ő maga fogalmazza meg, mit szeretne megtanulni.
Lehet, hogy nála ez nem úgy hangzik, hogy:
„Szeretnék felelősségteljesebb lenni.”
Hanem sokkal egyszerűbben:
„Azt szeretném megtanulni, hogy ne húzzam estig a tanulást.”
Ezzel máris történt valami fontos.
A „megint halogattál” helyett megjelent valami, amit meg lehet tanulni.
Nem egy címke. Nem egy hiba.
Hanem egy fejlődési irány.
Amikor megjelenik az ő saját „miértje”
Mi, felnőttek pontosan tudjuk, miért lenne jó hamarabb elkészülni.
De az igazán fontos az, amikor a gyerek is elkezdi látni, neki mitől lenne jobb.
Talán azt, hogy utána nyugodtan játszhatna. Hogy nem egész este lenne a fejében a lecke. Hogy nem lenne minden délután vita. Hogy kevésbé lenne fáradt másnap.
És közben lassan kialakul benne egy kép arról is, milyen lenne egy olyan délután, amikor ez már jobban működik.
Hazaér.
Pihen.
Nekiáll.
Elkészül.
Este pedig szabad.
Ez már nem egyszerűen anya vagy apa érve.
Ez az ő képe arról, miért érné meg változtatnia.
Nem a nulláról indul
A beszélgetés közben az is előkerülhet, hogy volt-e már olyan dolog az életében, ami eleinte nehéznek tűnt, később mégis megtanulta.
Talán egy sportmozdulat. A biciklizés. Egy nehezebb tantárgy. Valami, amit eleinte sokszor elrontott.
És amikor visszagondol arra, hogyan sikerült, egyszer csak nemcsak azt látja, ami most nem megy. Hanem azt is, ami már működött benne.
A kitartását. A gyakorlást. A segítségkérést. Azt, hogy tud kis lépésekben haladni. Azt a tapasztalatot, hogy ami ma még nehéz, nem biztos, hogy mindig az marad.
Ez egészen más, mint amikor valaki kívülről azt mondja:
„Pedig te képes vagy rá.”
Most ő maga talál rá bizonyítékot.
Lassan kirajzolódik egy út
És itt történik valami, amitől a cél már nem csak egy jó szándék marad.
A gyerek fejben elkezdi közelebb hozni magához.
Elképzeli, hol és mikor tudná először kipróbálni. Kire szeretne számítani. Milyen segítség esne jól neki. Mihez tudna nyúlni akkor, amikor éppen semmi kedve hozzá.
Nem kell rögtön tökéletes tervet készítenie.
A lényeg inkább az, hogy a változás egyre kevésbé legyen valami homályos:
„Majd megpróbálom.”
És egyre inkább olyasmi, amit már el tud képzelni a saját életében.
Talán azt mondja, hogy jó lenne, ha anya egyszer emlékeztetné arra, amit ő maga eltervezett.
Talán van egy mondat, ami segít neki elindulni.
Talán arra gondol, milyen jó érzés lesz, amikor már kész van, és tényleg szabad a délutánja.
És közben nem csak a célt látja
A változás gyerekként különösen könnyen tűnhet úgy, mintha csak két lehetőség lenne:
sikerült vagy nem sikerült.
Pedig fejlődés közben rengeteg apró dolog történhet.
Tegnap ötször kellett szólni, ma csak kétszer.
Tegnap este nyolckor kezdett neki, ma már hatkor.
Még nem sikerült minden nap, de ezen a héten már kétszer magától eszébe jutott.
Ezek apróságnak tűnhetnek.
Pedig valójában megállók az úton.
A gyerek elkezdheti észrevenni:
„Még nem tartok ott, ahol szeretnék. De már nem vagyok ugyanott, ahol voltam.”
És ez nagyon más érzés, mint újra és újra azt megtapasztalni:
„Már megint nem sikerült.”
A szülő pedig nem tűnik el a képből
Attól, hogy a megoldás a gyerekből indul, még nem várjuk el tőle, hogy mindent egyedül oldjon meg.
Egy gyerek fejlődéséhez nagyon sokszor szükség van a felnőttre.
Arra, hogy megteremtse a gyakorlás lehetőségét. Segítsen a keretekben. Emlékeztessen, amikor erre van szükség. Észrevegye az apró sikereket.
És ott maradjon akkor is, amikor egy nap egyáltalán nem úgy sikerül, ahogy eltervezték.
Csakhogy közben nem ő próbálja kívülről végigtolni a változást.
Talán ezért nem mindegy, hogy ki mondja ki
Egy szülő százszor elmondhatja:
„Sokkal jobb lenne neked, ha hamarabb elkezdenéd.”
És valószínűleg igaza van.
De egészen más, amikor egyszer csak a gyerek mondja:
„Ha hamarabb megcsinálom, utána tényleg nyugodtabb vagyok.”
Ugyanarról beszélnek.
Mégsem ugyanaz történik.
Mert az egyik gondolat kívülről érkezett.
A másik már belülről.
És talán éppen ez az egyik legfontosabb különbség a jó tanács és egy coachingbeszélgetés között.
Mitől több ez néhány jól feltett kérdésnél?
Kívülről nézve egy ilyen beszélgetés akár egyszerűnek is tűnhet. Hiszen kérdések hangzanak el.
A valódi munka azonban nem egy előre megtanult kérdéssor végigmondása. Hanem annak felismerése, hogy hol tart éppen a gyerek a gondolkodásában.
Mire érdemes visszakérdezni.
Mi az a mondata, amiben már ott van valami fontos.
Hol van szüksége segítségre ahhoz, hogy tovább tudjon gondolkodni.
Mikor érdemes egy korábbi sikerhez visszanyúlni.
Mikor kell közelebb hozni a célt.
És hogyan lehet úgy kísérni őt, hogy a végén ne a felnőtt megoldásával menjen haza, hanem a sajátjával.
Ezért egy coachingbeszélgetés célja nem az, hogy megmondjuk a gyereknek, mit csináljon. Hanem hogy jól megválasztott kérdések, figyelem és megfelelő keretek között ő maga kezdje el felépíteni azt az utat, amin el tud indulni.
Úgy, hogy közben egyre tisztábban látja, mi fontos neki, mire tud támaszkodni, kik vannak mellette, és miből fogja észrevenni, hogy halad.
Talán valahol itt kezdődik a Szupererőm. Nem ott, hogy a gyerek egyik napról a másikra megváltozik. Hanem ott, amikor egy nehéz helyzetben már nemcsak azt látja:
„Ez nekem nem megy.”
Hanem lassan azt is:
„Tudom, merre induljak.”