Egy ismerős mondat
„Az én gyerekem nem szeret olvasni.”
Sokszor ilyen egyszerűen fogalmazzuk meg. Pedig lehet, hogy a történet ennél jóval összetettebb.
Lehet, hogy ma még nehezen megy neki az olvasás. Lassan halad. Megakad. Fél hangosan olvasni az osztályban. Hallja, hogy mások folyékonyabban olvasnak, ő pedig egyre inkább azt érzi: „Én ebben nem vagyok jó.”
És ha valami újra és újra ezt az érzést adja, miért is szeretné csinálni?
Talán ezért az első kérdés nem az, hogy: „Hogyan vegyem rá, hogy többet olvasson?” Hanem inkább ez:
„Mi kellene ahhoz, hogy az olvasásból először sikerélmény, később pedig akár öröm legyen?”
Amikor a „nem szeretem” mögött valami más van
Egy kisiskolás már ismerheti a betűket, össze tudja olvasni a szavakat, mégsem biztos, hogy az olvasás számára könnyű tevékenység.
Ha minden mondat komoly koncentrációt kíván, ha sokszor újra kell kezdenie egy szót, vagy folyamatosan azt figyeli, mikor hibázik, akkor nehéz közben elveszni a történetben.
Ilyenkor a „nem szeretek olvasni” mögött akár az is lehet:
„Nekem ez még nehéz.”
„Félek, hogy elrontom.”
„Mások jobbak nálam.”
„Inkább csinálok valamit, amiben sikerélményem van.”
Ez fontos különbség.
Mert ha egy gyerekre egyszer rákerül a címke, hogy „ő nem szeret olvasni”, könnyen úgy kezdünk tekinteni rá, mintha ez valamilyen állandó tulajdonsága lenne.
Pedig lehet, hogy egyszerűen még nem jutott el oda, hogy jó érzés legyen számára olvasni.
Miért fontos ezzel foglalkozni?
Az olvasás jóval több annál, mint hogy szépen el tud-e olvasni a gyermek egy szöveget magyarórán.
Ahogy egyre biztosabbá válik benne, egyre kevesebb energiáját viheti el maga az olvasás, és több figyelme maradhat arra, amit olvas.
Ez később a tanulás rengeteg területén fontos: amikor meg kell érteni egy szöveges matematikafeladatot, el kell olvasni egy történelmi szöveget, önállóan kell információt keresni vagy követni kell egy hosszabb utasítást.
A biztosabb, folyékonyabb olvasás segítheti a szöveg megértését, a rendszeres találkozás a történetekkel pedig gazdagíthatja a szókincset. A közös olvasás nemcsak gyakorlás: kapcsolódás is, ahol a gyermek kérdezhet, megállhat és megoszthatja, mit gondol. Ha mindehhez választás és sikerélmény társul, könnyebben épülhet az olvasási kedv és később az önálló tanulás biztonsága is.
És van számomra egy sokkal hétköznapibb mércéje is a sikernek.
„Képzeld el azt a pillanatot, amikor a gyermeked számára egy jó könyv már ugyanolyan valódi választási lehetőség, mint bekapcsolni az Xboxot.”
Nem azért veszi elő, mert kell. Nem azért, mert anya azt mondta, hogy előbb húsz perc olvasás. Hanem mert kíváncsi. Mert várja, mi történik a következő oldalon. Mert egyszerűen jólesik neki.
Amikor ez megtörténik, az hatalmas siker lehet. A gyermeknek is – és a szülőnek is.
De hogyan jutunk el idáig?
Nem feltétlenül napi húsz perc kötelező olvasással. Sőt, ha az olvasás jelenleg kudarcélmény, nem biztos, hogy ezzel érdemes kezdeni.
Kezdjünk akár 3–5 perccel.
Ennyi elsőre bőven elég lehet. A cél kezdetben nem az, hogy hány oldalt olvasott el. Hanem hogy holnap ne akarja elkerülni ugyanezt a helyzetet.
És az sem mindegy, mikor történik. Ha fürdés után már alig tudja nyitva tartani a szemét, lehet, hogy nem az esti mese ideje a legjobb az olvasás gyakorlására.
Lehet vacsora után. Délután. Összebújva a kanapén. Pizsamában az ágyon. Egy kuckóban. Nyáron akár kifeküdve egy napágyra.
Nem kell minden családnak ugyanazt a rutint követnie. Azt az időpontot és helyzetet érdemes megtalálni, amelyben nálatok az olvasásnak esélye van jó élménnyé válni.
Otthon kipróbálható
Apró lépések, hogy öröm legyen az olvasás
Egy szó te – egy szó én
Próbáljátok ki, hogy az egyik szót a gyermek olvassa, a következőt te.
Elsőre furcsán hangzik. És igen: egészen vicces mondatok tudnak belőle születni. De éppen ez benne a jó.
A gyermeknek egyszerre csak egy szót kell elolvasnia. Közben viszont követnie kell a szöveget, hiszen tudnia kell, mikor következik ő.
És közben ott vagy mellette. Ez már nem az, hogy: „Na, olvass!” Hanem: „Olvassuk együtt.”
Egy mondat te – egy mondat én
Ha az előző már könnyen megy, emelhetünk egy picit a téten. Egy mondatot ő olvas, egyet te.
Már hosszabb szöveget kell önállóan végigolvasnia, de közben rendszeresen kap egy kis pihenőt.
És amikor te olvasol, akkor sem kapcsolhat ki teljesen: követnie kell, hol tartotok, hiszen mindjárt ő jön.
„Ezt az oldalt elolvasod nekem?”
Amikor már biztosabban olvas, nem feltétlenül kell külön „olvasásgyakorlást” tartani. Olvasd továbbra is te az esti mesét.
Aztán néha add át neki a könyvet: „Ezt az oldalt elolvasod nekem?”
Lehet, hogy elolvassa. Lehet, hogy aznap nincs kedve hozzá. Ez is rendben van. A következő alkalommal újra lehet próbálkozni.
„Ma te olvasol vagy én?”
Egy idő után megfordulhat a helyzet. Már nem azt kérdezed, hogy fogsz-e olvasni, hanem választást adsz: „Ma te szeretnél olvasni, vagy olvassak én?”
Ha téged választ, attól még nem romlott el semmi. Az esti mese továbbra is közös élmény.
És akár közben is megállhatsz: „Hú, kíváncsi vagyok, mi jön most. Folytatod egy kicsit?”
Apró lépések. Nem vizsga.
És mit adjunk a kezébe?
Ez legalább olyan fontos, mint maga a gyakorlás. Szülőként könnyű belecsúszni abba, hogy tudjuk, mit kellene szeretnie egy kilencévesnek.
Csakhogy erről néha elfelejtjük megkérdezni a kilencévest.
Nálunk például az éjjeliszekrényen több könyv közül lehet választani. És miközben szülőként azt gondolhatnám, hogy bizonyos könyveken kilencévesen már rég túl kellene lennie, időnként még mindig előkerül a Bogyó és Babóca.
Ismeri a történeteket. Van, amelyikre évekkel később is emlékszik. És mégis ezt választja.
Akkor miért venném ki a kezéből? Miért kellene helyette egy általam „korának megfelelőbbnek” gondolt könyvet olvasnia, ha azzal éppen elveszítenénk azt, amit felépíteni próbálunk?
Természetesen érdemes új könyveket mutatni neki. Érdemes keresni az érdeklődéséhez és olvasási szintjéhez passzoló történeteket. De kínálni nem ugyanaz, mint ráerőltetni.
„Hoztam három könyvet. Melyiket választod?”
És mi történhet néhány év alatt?
Szeretnék elmesélni egy valódi történetet.
Egy kislány első és második osztályban még egyáltalán nem tartozott azok közé a gyerekek közé, akik minden szabad percükben könyvvel a kezükben ülnek.
Az olvasás lassabban vált számára biztossá. És éppen ezért az olvasás szeretete is lassabban érkezett.
Nem történt egyik napról a másikra semmi látványos.
Voltak közös olvasások. Egy szó te, egy szó én. Később egy mondat te, egy mondat én. Esti mesék. Könyvválasztások. Régi kedvencek újra és újra. Apró sikerélmények.
Aztán eltelt az idő.
Harmadik osztályban egy nap a tanító néni megkérdezte az osztályt: „Ki szeretne mesét felolvasni az elsős gyerekeknek?”
A kislány jelentkezett. Már önmagában ez is nagy dolog volt.
A pedagógus meghallgatta a jelentkezőket, majd kiválasztott három gyereket. Ő is közöttük volt.
És ez a gyerek, akinek néhány évvel korábban még egyáltalán nem volt magától értetődő az olvasás, átment az elsős osztályba.
Kiállt körülbelül harminc kisgyerek és egy számára idegen tanító néni elé. És felolvasott nekik egy népmesét.
Nekem valójában ez az olvasás szuperereje
Persze hatalmas siker, hogy megtanult szépen olvasni.
De számomra nem ez a történet legfontosabb része. Hanem az, hogy jelentkezett.
Hogy úgy érezte: „Én ezt tudom.”
Hogy ki mert állni mások elé. Hogy meg merte mutatni azt a készséget, ami néhány évvel korábban még nehézséget jelentett számára.
Az olvasási készségből közben lett valami más is: önbizalom.
És talán ezért szeretem annyira a „szupererő” szót.
Mert a szupererő nem feltétlenül valami olyasmi, amivel egy gyermek egyszer csak rendelkezik. Sokszor egészen kicsiben kezdődik.
Egy szóval. Egy mondattal. Egy közösen elolvasott oldallal. Egy könyvvel, amit ő választott. És rengeteg olyan pillanattal, amikor azt élheti meg: „Ez most sikerült.”
Aztán egyszer csak ott áll egy egész osztály előtt, könyvvel a kezében.
És már nem azt gondolja: „Én ebben nem vagyok jó.” Hanem azt:
„Ezt megtanultam. És már meg is merem mutatni.”
Talán valahol itt válik az olvasás valóban szupererővé.
